Megdermedve álltam előtte. Fülei
lekonyultak, innen is lehetett látni szomorúságát. Kicsit elhúzott magától, és
az összejárkált járdát kezdte el vizsgálni. Egy – két könnycsepp, megint
legördült, majd megint mellkasába nyomtam fejem, és olyan erősen szorítottam
amennyire csak tudtam. Egy darabig csak én öleltem őt, de kicsit később ő is átkarolt.
Kicsit jobban magához húzott, majd enyhén megszorított. Egy nagyot sóhajtott.
Olyan érzésem volt, hogy most egyáltalán nem engem képzel ide. Sőt, ahogyan
illatomat kezdte el szagolgatni, biztos voltam benne. Szomorú lettem, és még én
magam sem értem miért. Hirtelen eltoltam magamtól, majd ugyan olyan sebességgel
elfordultam tőle. Valamiért nem tudtam rá nézni, mert tudtam, hogy úgy is
elsírom magam.
- Adrien..? – mondta aggódó hangon. Idegesít.
Miért, most mégis miért ilyen törődő?
- Sajnálom – kezdtem el mondatomat. -.. Hogy
nem vagyok Katica. Plagg, karmokat ki! – változtam át, majd a házak tetején
kerestem menekülő utat.
* Adrien (fiú) Szemszöge *
Nem érettem ezt az egész
szituációt, de tudtam, hogy utána kell mennem. Mögötte ugráltam a tetőkön, majd
mikor elég közel voltam, egy erkélyen megfogtam a kezét, majd kicsit hátra
húztam. Kérdően nézett hátra, majd ránézett a kezére. Először dühös, de utána
szomorúság vette fel arc vonásai. Értelmetlenül figyeltem gyors hangulat
változását. Gyorsan kikapta kezét az enyém közül, azt hittem elmegy, de karjait
összefonta, majd háttal állt nekem.
- Adr… - kezdtem el mondandómat.
- Ne, ne szólj hozzám – emelte fel hangját,
majd lábával a kelleténél nagyobbat dobbantott. Aprókat szippantott. Gondolom
sírt.
- Én csak nem akarok neked rosszat. Anyukád
nagyon ki volt akadva – próbáltam nyugtatni, mire idegesen hátra fordult.
Szemei könnyesek voltak, mégis mérgesen nézett rám.
- Pont az volt a rossz, hogy elmentél. Mikor
megláttam az üres szobát megfagyott bennem a vér. Egyedül itt nem tudsz
boldogulni. Nincs se pénzed, és ha nincs pénzed nincs lakásod, se étel, amit
ehetnél. Inkább éhen halsz, azért hogy ne okozz nekem bajt? Konkrétan egy
emberek vagyunk. Csak más neműek – emeli fel hangját az elején, de a végére már
épp, hogy csak hallottam hangját. Felnézett rám, és szemei megint könnyesek
voltak. Teste már annyira nem volt feszült, sőt már sokkal lazábban tartotta
magát. Ezt látván lassan fejéhez nyúltam, majd komótosan magamra húztam, és
hagytam hagyj sírja ki magát.
Körülbelül egy percig álltunk
így, amikor egy kicsit sietős és hangos lépteken hallottam magunk alatt. Kicsit
nyikorgós hang volt, aztán valami csapódott. Nem néztem oda, de ha akartam
volna se tudtam volna.
- Nem lehetne kicsit halkabban? Ráadásul pont
a tetőn kell? – ordított egy kicsit mélyebb hang, majd én is és Chat is oda
néztünk. Egy sima fekete pólóban álló kék hajú
fiú pislogott ránk, mikor ő is
ránk pillantott. – Itt mégis mi
történik? – értetlenkedett, mire ellágyult az arcának a vonásai, és szemei
kétszer nagyobbra tágultak.
Adrien letörölte könnyeit kicsit
szipogott, majd a fiúhoz sétált.
- Sajnálom, hogy ennyire hangosak voltunk
Marinette – mosolyog hamisan a lány a fiúra, aki kicsit értelmetlen fejet
vágott.
- Mégis mi a baj?
- Nincs semmi baj tényleg – próbálja
megnyugtatni a fiút, de ő még mondani akart valamit. – Mennünk kell. Aludj
vissza Marinette, holnap iskola – tessékelte be a fiút nagy nehezen a szobába,
utána rám nézett. A kis ajtó megint felnyílt, és a Cica egyből visszanézett.
Kicsit felhúzta szemöldökét, jelezve, hogy mi a baj.
- Chat Noire, holnap szombat, ilyenkor nincs
suli. Még ennyit se tudsz? – kérdezi a fiú enyhén bunkón. A lány zavarából
össze - visszanéz, és közben fülei lefelé konyulnak. Szemei csillognak, de nem
a lámpák miatt, hanem azért mindjárt kicsordul belőle egy szemtelen könnycsepp.
Hirtelen lépek a lány mögé, majd
szemét letakarva magamhoz húzom. Magabiztos mosolyt küldök a fiú felé, majd a
lányt megfogtam, mint egy menyasszonyt és leugrottam az erkélyről. Egy – kétháznyit
szökkentem a háztökön, azonban télen nem a legajánlatosabb. Megcsúsztam, majd
zuhanni kezdünk. A lányból egy kis sikoly tört ki. Próbáltam úgy érkezni a
talajra, hogy ne ő essen alulra, ami sikerült. Mikor földet értünk, kezem-lábam
szétterült és a lány a mellkasomon vette szaporán a levegőt. Lassan nevetni kezdett,
amiért ránéztem. Mikor észrevettem, hogy jobb a kedve, vele együtt nevettem.
- Chat menjünk haza. Gyere te is. Kérlek –
nézett rám kiskutya szemekkel. Kicsit gondolkoztam, hogy vele menjek-e vagy
sem.
- Rendben, de, csak azért mert ilyen szépen
kértél – nevettem el magam, majd az eget kezdtem el vizsgálni. A Cica lemászott
rólam, majd ő is az eget nézte. – Haza kellene menni nem? Hideg van – közöltem vele,
amit már szerintem ő is tud.
- Oké, de te mész elől. Még a végén út közben eltűnsz
nekem – ütögette meg a vállamat, majd haza fele is vettem az irányt. Az itteni
önmagam kicsit furcsa és őrült, de bejön.
