Zuhantunk.
Nem akartam, hogy Adriennek is valami baja essen. Feláldoztam magam, miatta és
utánam ugrott. Mégis miért? Annyi gondot okoztam már neki ez alatt a pár nap
alatt.
Erősen
fogtam ingét, majd se perc alatt vizes lett a válla. Sírtam. Nem akartam, hogy
velem zuhanjon.
- Ne
aggódj. Katica megment minket – suttogta, de hangjában neki is benne volt az a
tipikus félelem. Meghallottam a damil hangját, majd engem az egyik, másik pedig
Adrient tartotta meg. Megkönnyebbülve nézek a fiúra, majd Katicáékra. Leraktak
a földre minket, majd a pókra figyeltek. Jojójukat megpörgették, majd az Eiffel
– toronyra dobták.
Ott
hagytak Adriennel, aki csak engem nézett végig. Láttam rajta, hogy akar valamit
mondani, de nem meri. Megértem. Lehet, most egy örültnek néz. Hiszen, ha úgy
vesszük szerelmet vallottam. Nem is akárkinek, hanem saját magamnak.
- Nyugodtan mond, amit akarsz – törtem meg a
csendet, ami már nagyon idegesített.
- Hol is kezdjem – vakarta meg a tarkóját. –
Erre igazából, még nem nagyon tudok mit reagálni – erőltette mosolyát. –
Viszont nekem még meg kell mentenem a várost. Ne aggódj, visszahozom a gyűrűd! –
mondta, majd ránézett a kis kwamira. - Plagg, karmokat ki! – ordította, majd átváltozott
Fekete Macskává. Tehetetlen vagyok. Segíteni akarok, mégse megy. Mindig
elrontok valamit.
* Adrienn (Fiú) szemszöge*
Igazából nagyon meglepett Adrien ,,vallomása". Azt hittem ő is ugyan úgy Katicába szerelmes, mint én. Bár az igazat megvallva, mióta itt vagyok, teljesen máshogy tekintek Katicára is, és Adrienre is. Pedig fogalmam sincs miért. Talán, mert tudom Adrien kilétét? Mert segített nekem hajnalba visszatalálni? Utánam jött a legnagyobb fagyban? Miért? Miért érzem úgy, hogy Ő számomra már annyira nem is közömbös? Még, ha ,,egy" emberek is vagyunk, semmit nem tudok róla. Hogy ki Ő. Hogy mit miért csinál. Mit szeret, mit utál. Semmit nem tudok róla. Pedig Ő, én.
