11. rész - I'm hopeless

Zuhantunk. Nem akartam, hogy Adriennek is valami baja essen. Feláldoztam magam, miatta és utánam ugrott. Mégis miért? Annyi gondot okoztam már neki ez alatt a pár nap alatt.

Erősen fogtam ingét, majd se perc alatt vizes lett a válla. Sírtam. Nem akartam, hogy velem zuhanjon.

- Ne aggódj. Katica megment minket – suttogta, de hangjában neki is benne volt az a tipikus félelem. Meghallottam a damil hangját, majd engem az egyik, másik pedig Adrient tartotta meg. Megkönnyebbülve nézek a fiúra, majd Katicáékra. Leraktak a földre minket, majd a pókra figyeltek. Jojójukat megpörgették, majd az Eiffel – toronyra dobták.

Ott hagytak Adriennel, aki csak engem nézett végig. Láttam rajta, hogy akar valamit mondani, de nem meri. Megértem. Lehet, most egy örültnek néz. Hiszen, ha úgy vesszük szerelmet vallottam. Nem is akárkinek, hanem saját magamnak.

 - Nyugodtan mond, amit akarsz – törtem meg a csendet, ami már nagyon idegesített.

 - Hol is kezdjem – vakarta meg a tarkóját. – Erre igazából, még nem nagyon tudok mit reagálni – erőltette mosolyát. – Viszont nekem még meg kell mentenem a várost. Ne aggódj, visszahozom a gyűrűd! – mondta, majd ránézett a kis kwamira. -  Plagg, karmokat ki! – ordította, majd átváltozott Fekete Macskává. Tehetetlen vagyok. Segíteni akarok, mégse megy. Mindig elrontok valamit. 

                                                    * Adrienn (Fiú) szemszöge*

Igazából nagyon meglepett Adrien ,,vallomása". Azt hittem ő is ugyan úgy Katicába szerelmes, mint én. Bár az igazat megvallva, mióta itt vagyok, teljesen máshogy tekintek Katicára is, és Adrienre is. Pedig fogalmam sincs miért. Talán, mert tudom Adrien kilétét? Mert segített nekem hajnalba visszatalálni? Utánam jött a legnagyobb fagyban? Miért? Miért érzem úgy, hogy Ő számomra már annyira nem is közömbös? Még, ha ,,egy" emberek is vagyunk, semmit nem tudok róla. Hogy ki Ő. Hogy mit miért csinál. Mit szeret, mit utál. Semmit nem tudok róla. Pedig Ő, én.

10.rész - For love

Lassan ugráltunk a háztetőkön egymás mellett beszélgetve.  Az itteni önmagam kicsit kivirult és már nem látszott annyira szomorkásnak. Sőt kifejezetten jó kedve volt, mikor az egyik panelházról a másikra ugrottunk. Egy utca választott el minket a háztól, de Ő megállt.

 - Anyámmal ne foglalkozz. Majd valahogy ráveszem, hogy nálunk maradj – mondta, majd egy bátorító mosolyt küldött felém, ami kicsit melegséggel töltött el. Nagy lendületet vettük, majd megint ugrálni kezdtünk a kiszemelt hát felé. Beszökkentünk a szobába, de ő is és én is másikba. A lány a saját szobájába, míg én a vendégszobába. Visszaváltoztam a normális „önmagammá”, majd leültem az ágyra.

 - Nagyon vidám vagy – jegyezte meg Plagg. – Csak azt ne mond, hogy tetszik az itteni önmagad – nevettet. – És mi lesz, akkor Katicával?

 - Ne hülyéskedj Plagg. Ez lehetetlen – néztem rá a kwami, és láttam is a holdnak köszönhetően. – Majd megbeszéljük. Most menjünk aludni – mondtam, majd belefeküdten a puha ágyba, és lassan elaludtam.

                                                           * Adrien (lány) Szemszöge *

 Reggel hétórakor keltem, mivel hétvége van. Ránéztem Plaggra, aki már javában ette a sajtját.  Odamentem a szekrény és kiválaszoztam a nekem tetsző ruhát, majd utána felvettem. Átsétáltam a vendégszobába, kopogtam, s benyitottam, mikor mondta, hogy „szabad”.

 - Jó reggelt –mosolyogtam, majd becsuktam az ajtót. Plagg oda repült a másik kwamihoz, majd együtt ették a sajtot.

 - Neked is. Anyukád? – kérdezte, majd leült az ágyra.

-  Dolgozik – forgattam meg a szemeteimet, majd leültem mellé. – Amúgy kérdezni akartam valamit, még este, de nem volt rá időm – mondtam, majd rám figyelt. – Képes lennél a szerelmedért feladni magad, mint Chat Noir, és oda adni a gyűrűt? – néztem rá komolyan.

 - Ez csak természetes.

Enyhén elmosolyodtam, majd megfogtam a csuklóját és lementünk enni az ebédlőbe. Egyikünk se szólt a másikhoz, mégis én olyan jól éreztem magam.

Reggeli után a nappaliba leültünk és a tévé elé, a híradóra kapcsoltunk. Egy pókszerű ember lényt, mutattak, aki a két katicát ragasztotta fel az Eiffel-toronyra a hálója segítségével.  Összenéztünk Macskával, majd átváltozunk. Kiugrottunk az ablakon, majd az Eiffel-toronyhoz siettünk a botjaink segítségével. Felugrottunk a turistalátványosság egyik vasrészébe, majd onnan néztünk az ellenfelünket.

 - Macskajaj! – ordította macska, s az egyik pókhálóhoz siettet, hogy elporlassza. Sikertelenül. Macskát is elkapta, majd lábánál fogva lóbálta.

 - Mi a baj Chat Noire? Ha nem akarod, hogy bármi baja essen a másik Ciculinak, akkor jobb lesz, ha inkább ide adod a talizmánod – mondta, majd ördögi nevetéssel, majd kisujját levette a lábáról.

 - Ne! – kiáltottam, majd ránéztem macskára és a kettő katicára. – Sajnálom Macska, de már mondtam – lehúztam a gyűrűt az ujjamról, majd a zöld fények megjelentek. – Én is képes lennék azért oda adni a gyűrűt, ha az bajban lenne, akit szeretek – oda dobtam a gyűrűt a pók embernek. Visszaváltoztam, és lábam egyből megcsúszott. A kiskwami aggódva repkedett mellettem, és aggódó pillantásokat vettet rám. Ránéztem macskára, aki ugyan úgy nézett rám, mint a kiscica. Aztán Katicára. A fiú kimerszezett szemekkel nézett. Nem bírtam magam tovább tartani. Akaratlanul, de elengedtem a vasat. Hihetetlen sebességgel zuhantam.

 - Adrien! Ne! – hallottam Katica hangját, és abban a kétségbe esést.

 - Engedj el! – mondta Macska, majd mocorogni kezdett, és a macskajajos kezét, az egyik pókhálóra rakta, így az egyik Ladybug kiszabadult. Macska leugrott értem. A gyűrűre pityegett, de nem érdekelte őt. Egyre közelebb ért hozzám, majd karjaiba tett. Gyűrűje pityegett, majd zöld fény vette őt körül. Visszaváltozott Ő is, de vajon ezt a magasságot túl fogjuk élni?

09.fejezet Crazy

Megdermedve álltam előtte. Fülei lekonyultak, innen is lehetett látni szomorúságát. Kicsit elhúzott magától, és az összejárkált járdát kezdte el vizsgálni. Egy – két könnycsepp, megint legördült, majd megint mellkasába nyomtam fejem, és olyan erősen szorítottam amennyire csak tudtam. Egy darabig csak én öleltem őt, de kicsit később ő is átkarolt. Kicsit jobban magához húzott, majd enyhén megszorított. Egy nagyot sóhajtott. Olyan érzésem volt, hogy most egyáltalán nem engem képzel ide. Sőt, ahogyan illatomat kezdte el szagolgatni, biztos voltam benne. Szomorú lettem, és még én magam sem értem miért. Hirtelen eltoltam magamtól, majd ugyan olyan sebességgel elfordultam tőle. Valamiért nem tudtam rá nézni, mert tudtam, hogy úgy is elsírom magam.

 - Adrien..? – mondta aggódó hangon. Idegesít. Miért, most mégis miért ilyen törődő?

 - Sajnálom – kezdtem el mondatomat. -.. Hogy nem vagyok Katica. Plagg, karmokat ki! – változtam át, majd a házak tetején kerestem menekülő utat.

                                                           * Adrien (fiú) Szemszöge *

Nem érettem ezt az egész szituációt, de tudtam, hogy utána kell mennem. Mögötte ugráltam a tetőkön, majd mikor elég közel voltam, egy erkélyen megfogtam a kezét, majd kicsit hátra húztam. Kérdően nézett hátra, majd ránézett a kezére. Először dühös, de utána szomorúság vette fel arc vonásai. Értelmetlenül figyeltem gyors hangulat változását. Gyorsan kikapta kezét az enyém közül, azt hittem elmegy, de karjait összefonta, majd háttal állt nekem.

 - Adr… - kezdtem el mondandómat.

 - Ne, ne szólj hozzám – emelte fel hangját, majd lábával a kelleténél nagyobbat dobbantott. Aprókat szippantott. Gondolom sírt.

 - Én csak nem akarok neked rosszat. Anyukád nagyon ki volt akadva – próbáltam nyugtatni, mire idegesen hátra fordult. Szemei könnyesek voltak, mégis mérgesen nézett rám.

 - Pont az volt a rossz, hogy elmentél. Mikor megláttam az üres szobát megfagyott bennem a vér. Egyedül itt nem tudsz boldogulni. Nincs se pénzed, és ha nincs pénzed nincs lakásod, se étel, amit ehetnél. Inkább éhen halsz, azért hogy ne okozz nekem bajt? Konkrétan egy emberek vagyunk. Csak más neműek – emeli fel hangját az elején, de a végére már épp, hogy csak hallottam hangját. Felnézett rám, és szemei megint könnyesek voltak. Teste már annyira nem volt feszült, sőt már sokkal lazábban tartotta magát. Ezt látván lassan fejéhez nyúltam, majd komótosan magamra húztam, és hagytam hagyj sírja ki magát.

Körülbelül egy percig álltunk így, amikor egy kicsit sietős és hangos lépteken hallottam magunk alatt. Kicsit nyikorgós hang volt, aztán valami csapódott. Nem néztem oda, de ha akartam volna se tudtam volna.

 - Nem lehetne kicsit halkabban? Ráadásul pont a tetőn kell? – ordított egy kicsit mélyebb hang, majd én is és Chat is oda néztünk. Egy sima fekete pólóban álló kék hajú

fiú pislogott ránk, mikor ő is ránk pillantott.  – Itt mégis mi történik? – értetlenkedett, mire ellágyult az arcának a vonásai, és szemei kétszer nagyobbra tágultak.

Adrien letörölte könnyeit kicsit szipogott, majd a fiúhoz sétált.

 - Sajnálom, hogy ennyire hangosak voltunk Marinette – mosolyog hamisan a lány a fiúra, aki kicsit értelmetlen fejet vágott.

 - Mégis mi a baj?

 - Nincs semmi baj tényleg – próbálja megnyugtatni a fiút, de ő még mondani akart valamit. – Mennünk kell. Aludj vissza Marinette, holnap iskola – tessékelte be a fiút nagy nehezen a szobába, utána rám nézett. A kis ajtó megint felnyílt, és a Cica egyből visszanézett. Kicsit felhúzta szemöldökét, jelezve, hogy mi a baj.

 - Chat Noire, holnap szombat, ilyenkor nincs suli. Még ennyit se tudsz? – kérdezi a fiú enyhén bunkón. A lány zavarából össze - visszanéz, és közben fülei lefelé konyulnak. Szemei csillognak, de nem a lámpák miatt, hanem azért mindjárt kicsordul belőle egy szemtelen könnycsepp.

Hirtelen lépek a lány mögé, majd szemét letakarva magamhoz húzom. Magabiztos mosolyt küldök a fiú felé, majd a lányt megfogtam, mint egy menyasszonyt és leugrottam az erkélyről. Egy – kétháznyit szökkentem a háztökön, azonban télen nem a legajánlatosabb. Megcsúsztam, majd zuhanni kezdünk. A lányból egy kis sikoly tört ki. Próbáltam úgy érkezni a talajra, hogy ne ő essen alulra, ami sikerült. Mikor földet értünk, kezem-lábam szétterült és a lány a mellkasomon vette szaporán a levegőt. Lassan nevetni kezdett, amiért ránéztem. Mikor észrevettem, hogy jobb a kedve, vele együtt nevettem.

 - Chat menjünk haza. Gyere te is. Kérlek – nézett rám kiskutya szemekkel. Kicsit gondolkoztam, hogy vele menjek-e vagy sem.

 - Rendben, de, csak azért mert ilyen szépen kértél – nevettem el magam, majd az eget kezdtem el vizsgálni. A Cica lemászott rólam, majd ő is az eget nézte. – Haza kellene menni nem? Hideg van – közöltem vele, amit már szerintem ő is tud.

 - Oké, de te mész elől. Még a végén út közben eltűnsz nekem – ütögette meg a vállamat, majd haza fele is vettem az irányt. Az itteni önmagam kicsit furcsa és őrült, de bejön.